Fekete Mihály és a folyékony csokoládé

Fekete Mihály Endre nem mondhatja, hogy nincs szerencséje. A szekszárdi borásznak négyszer volt telitalálatosa a totón, egyszer négyese a lottón. Ahhoz azonban, hogy jó borokat készítsen, többre volt szüksége puszta „mázlinál”.

A 2003-as és 2004-es évjáratú cabernet sauvignon barrique boraival egyedüli magyarként két aranyérmet is elhozott Belgiumból, a közelmúltban rendezett Monde Selection borversenyről, amelyen a világ minden tájáról érkező mintegy öt és félezer mintát értékeltek. Csak összehasonlításként: a nagy bortermelő nemzetek képviselői közül a franciák hét, az olaszok három, a mexikóiak két arannyal büszkélkedhettek. Fekete egyedül kettővel.

Amikor sikeréről kérdeztem, szerényen csak annyit jegyzett meg: „aki a saját borát issza, előbb utóbb tetszeni fog neki. Örülök, hogy rajtam kívül másoknak is ízlenek a folyékony csokoládéim”. Folyékony csokoládék. Így hívja díjazott borait, mert szerinte kortyolgatásukkor a csokoládé is kiérződik belőlük, köszönhetően a kiváló klónválasztásnak és a szekszárdi Iván-völgy napsütötte lankáinak. Nem csoda, hogy a közelmúltban a 2004-es évjárat teljes készletét meg akarta venni egy amerikai üzletember.

Fekete Mihály Endre azonban nem adta. Gondolt az ínyencekre, akik a 2003-assal együtt, bár palackonként, de előbb-utóbb megveszik az egész készletet. A ma 52 éves Fekete Mihály Endre kisgyerek kora óta szerelmese az Iván-völgyi családi birtoknak. Mokány kisfiú lévén, már 10 évesen segített szüleinek a félhektárnyi szőlőültetvény művelésében. Azt, hogy borász lesz, 14 évesen döntötte el, amikor édesanyja egyszer paradicsomért küldte a telekre. Ekkor nyűgözte le „életfogytiglan” a táj szépsége.

Az általános iskola elvégzése után mezőgazdasági szakközépiskolában, azután pedig a gyöngyösi főiskolán tanult tovább agrármérnöknek. A főiskolai évek alatt megnősült, fia született, s bár a családi pincészettől nem szakadt el, külkereskedőként helyezkedett el a szekszárdi húsiparnál. Közben segített szüleinek a bor készítésében és értékesítésében. Úgy adták el a bort, ahogy tudták. Házról-házra jártak, de a Babits utcai otthonukban is mérték a jó szekszárdi vöröset, gyakran becsöngettek ugyanis hozzájuk a Babits Mihály szülőházát felkereső szomjazó turisták. Kékfrankost és zweigeltet adtak el nekik. Terméskorlátozást még nem alkalmazták, így ha sok szőlő termett, több jutott a vevőknek is. Egyedül a cabernet fajtákból készült borok nem voltak eladóak. Abból olyan kevés készült, hogy a család fogyasztotta el, rendszerint ünnepnapokon.

A Fekete-borpince fokozatosan fejlődött az idők folyamán. Az édesapa bölcsen befektetve a család megtakarított pénzét, ültetvényeket vásárolt idős Iván-völgyi gazdáktól, akik örültek, hogy szőlőjüket a jövőben is értő kezek művelik majd. A családnak ezzel viszont egyre több munkája lett, szinte alig győzték. Amíg a szerencse rájuk nem kacsintott.

Angyal Zoltán
A cikk a Pécsi Borozó 2008/nyár számában jelent meg.